Csongrádi Batsányi János Gimnázium,

2014. március 14-én iskolánk 30 diákja Szabadkára, Csantavérre és Palicsra látogatott, hogy a Rákóczi Szövetség által meghirdetett diákutaztatási program keretében az 1848/49-es szabadságharc hőseire a határon túli fiatalokkal együtt emlékezzen, és tanulmányi kiránduláson ismerhesse meg a környék nevezetességeit.

Az indulás előtti napon felkészítő foglalkozáson vettünk részt, amelyen nemcsak a trianoni béke megkötésének körülményeit és a társadalmi-gazdasági következményeket tekintettük át, hanem megvizsgáltuk a határon túli magyarság, ezen belül a délvidéki magyarok speciális helyzetét és problémáit.

Szabadkára érve a Svetozar Marković Gimnázium (http://www.gimnazijasubotica.edu.rs/hu/) tanulóival ismerkedtünk meg, akik szívélyes fogadtatásban részesítették a batsányisokat. Érdekes, lényegre törő előadásokkal mutatták be iskolájuk jellegzetességeit, majd vezetésükkel megtekinthettük a dísztermet, a könyvtárat és a Kosztolányi-emlékszobát. Ennek a gimnáziumnak volt egykori diákja ,,a legszebb szavú” költőnk, Kosztolányi Dezső, akinek édesapja, Kosztolányi Árpád 18 évig vezette az intézményt.

Utunk az egyik leghomogénebb magyar településre, Csantavérre vezetett, ahol helytörténész segítségével ismerhettük meg a falu fordulatokban gazdag történetét. A temetőben a Hunyadi János Általános Iskola tanulói és tanárai versekkel, nemzeti érzelmű dalokkal és lelkesítő beszéddel tisztelegtek a szabadságharc hősei előtt, mi pedig közös koszorúzással adóztunk 1848/49 emlékének. Felemelő érzés volt látni, hogy a csantavéri iskolások minden egyes verset igazi átéléssel szavaltak, és minden pillanatban éreztük, hogy mennyire büszkék a magyarságukra. Különösen aktuálisnak tűnt Alföldi Géza Csak a gyökér kitartson című verse, amelyet lélegzetvisszafojtva hallgattunk, mert átéreztük a vajdasági magyarok problémáinak és kitartásának jelentőségét.

Bár alapjaiban véve hasonló volt a megemlékezés egy magyarországi iskolai ünnepséghez, volt egy különbség mégis, amely hosszú ideig elgondolkodtatott: egyik tanáruk arra biztatta a jelenlévő fiatalokat, hogy cselekedjenek. Tegyenek azért, hogy használhassák saját nemzetük nyelvét és ápolhassák hagyományaikat ott, ahol egykor ezt nagyapáik is tették. Attól, hogy a földjüket elcsatolták, és hivatalosan már nem Magyarország területén élnek, ők igenis magyarok, és azok is maradnak. Ez a gondolat ébresztett rá arra, hogy milyen nehéz lehet számukra saját szülőföldjükön élni olyan kisebbségként, amelynek nap mint nap küzdenie kell azért, hogy az örökségként kapott magyar kultúrát és hagyományokat megőrizhessék.

Délután a Vajdaság második legnépesebb városát, az itteni magyarság kulturális és politikai központjaként szolgáló Szabadkát tekintettük meg, felidézve az elmúlt évszázadok történelmi eseményeit és a Monarchia virágzásának kézzel fogható eredményeit. A Szent Teréz-székesegyháznak a pápa 1974-ben adományozott basilica minor rangot, a templom névadója, Szent Teréz Szabadka védőszentje is egyben. A székesegyház mellett található a Fasizmus áldozatainak emlékműve is, amely hatalmas méreteivel a város legnagyobb műemléke. Látnivalóink közé tartozott még a Raichle-palota, amelyet a helyiek csak Cifra-palotaként emlegetnek. A magyar szecesszió remekművét Raichle Ferenc tervezte saját otthonának és építészirodának. A Zsolnai-gránittal díszített homlokzat, a tarka mozaik és a sok helyen felbukkanó szívmotívum mindannyiunk tetszését elnyerte. Az épület ma már művészek találkozóhelye, az egykor kertként szolgáló udvari részt pedig hangulatos kávézóvá alakították át.

Végigsétáltunk a szabadkai Korzón is, amely a leghosszabb sétálóutcaként számos üzletnek, banknak és kávézónak ad helyet. A Korzó melletti Népszínház sajnos éppen felújítás alatt állt, így nem sokat láthattunk a klasszicista stílusú épületből, amelyet a Kárpát-medence 8. legrégebbi színházaként tartanak számon. Nagy színészeink közül Blaha Lujza, Latabár Árpád és Kabos Gyula többször is játszottak a színpadán.

A magyar népi motívumokban gazdag Városháza épületét mindössze 4 év alatt építették fel, a díszterem festett üvegablakai a magyar történelem nagy alakjait ábrázolják Árpádtól Szent Istvánon át egészen Mária Teréziáig. Az épülettel szemközti parkban megtekinthető a két alkotó mellszobra, a kék és a zöld szökőkút, valamint a horvát kisebbség Arató nevű szobra is. A délelőtt megismert Gimnáziummal szemben található a zsinagóga, amely eredetileg szegedi pályázatra készült. Az UNESCO 100 legveszélyeztetettebb műemléke között számon tartott épület kertjében a holokauszt áldozatainak állítottak emléket.

Barangolásunkat a gyógyvízéről és iszapjáról híres Palicsi-tó körüli sétával zártuk, amelynek környéke eredetileg fürdővárosnak épült, ma Szabadka elővárosának számít. Lenyűgöző szecessziós épületeket, a korai svájci nyaralók mintájára kialakított családi villákat csodálhattunk meg a Nagy parkban, majd a sétányon rátaláltunk a Zenepavilonra és a Női strandra is, amely elrejtette a korabeli kíváncsi tekintetek elől a fürdőzni vágyó nőket. A tó partján emeltek szobrot Vermes Lajosnak, aki 1880-1914 között az újkori olimpiákat megelőzve itt szervezett európai sportjátékokat. Az állatkert mellett elhaladva a móló végéhez értünk, ahol megcsodálhattuk a tó vízébe merülő nap utolsó sugarait, felidézve mindazokat a színes élményeket, amelyek a vajdasági barangolásunknak köszönhetően váltak számunkra örök emlékké.

A batsányis diákok így foglalták össze röviden a nap meghatározó pillanatait: „Számomra ez az út megmutatta, hogy a Délvidéken élő magyarok mennyire büszkék a származásukra és hagyományaikra. Körbejárhattuk a környéket és megtekinthettük az épületeket, amelyek mind építészetileg, mind esztétikailag lenyűgözőek voltak… Nagyon élveztem a kirándulás minden részét, meglepett, hogy a határon túl élő felnőttek és gyerekek mennyire ápolják a magyar hagyományokat. A szabadkai iskola és a városnézés is maradandó élményt okozott, a Palicsi-tó látványa pedig hosszú időre belevéste magát az emlékezetembe… A kirándulás nagyon tetszett, mert szép helyeken jártunk, de mégis a Csantavéren eltöltött idő fogott meg a legjobban, mert a helyiek sokkal büszkébbek arra, hogy magyarok, mint mi magunk, akik Magyarországon élünk… Tetszett a rövid, de mégis sokatmondó műsor. Jó volt látni, hogy tisztelik a magyar hagyományokat, érezni lehetett, hogy ők is hozzánk tartoznak. Verseik, énekeik nemcsak az 1848/49-es időszak eseményeit mesélték el, hanem talán az előttünk álló magyar kisiskolások szabadságvágyát is megfogalmazták… Érdekes volt megtapasztalni, hogy a szabadkai iskolában hogyan működik a tanítás. Látszott, hogy vártak bennünket és előadással is készültek. Szépen berendezett szoba állított emléket Kosztolányi Dezsőnek. Meglepődtem azon, hogy a városban egy ismeretlen ember odajött a buszhoz és felkínálta, hogy segít megtalálni az úticélunkat… A délvidéki táj szépségén kívül a történelmi és irodalmi ismeretek kapcsolatát is felfedezhettük. Jó lehetőség volt ez a kirándulás arra, hogy bepillantást nyerjünk a határon túli magyarság életébe… Nemcsak az iskolából ismerhettem meg új embereket, hanem más országban élő magyarokkal is beszélhettem, és megtudhattam, hogyan élnek honfitársaink. Jó volt látni, hogy mennyire összetartóak a kis csantavéri faluban a magyar emberek… Talán a legmegdöbbentőbb az volt, hogy itthon éreztem magam, pedig hivatalosan már egy másik országban voltam. Hiába láttam a többnyire szerb feliratokat az utcán, mégis olyan volt a légkör, mint bármelyik magyar városban. Megható volt átélni, hogy a vajdasági magyarok mennyire megőrizték a régi hagyományokat… A bejárt városok révén rengeteg új ismeretanyaggal bővült a tudásom, mind az építészeti stílusokkal, mind saját történelmemmel kapcsolatban. Csodálattal töltött el a kinti magyarság hagyományőrzése, és az, hogy az eléjük állított akadályok ellenére is milyen kitartóan ragaszkodnak kultúrájukhoz és magyarságukhoz. Örülök, hogy találkozhattam délvidéki testvéreimmel, és így együtt ünnepelhettünk. Azt hiszem, egy életre szóló élményt jelentett számomra ez a nap, és remélem, hogy sok hasonló élményben lesz még részem a jövőben!”